Gyerekkori szexuális abúzustól az önelfogadásig és még tovább – az én történetem

Tudom azonban azt is, hogy ezen lehet változtatni. Tudom, hogy lehetséges, hogy Te is jónak, értékesnek érezd magad, hogy szeresd magad.

Honnan tudom mindezt?

Kislánykoromban kezdődött. Nem tudom, voltam-e valaha igazán felszabadult, boldog, kacagós gyerek. Nem tudom, mert nem emlékszem rá.

Amire emlékszem, az a molesztálás és a szexuális erőszak. 6-7 éves lehettem. Közeli családtagom volt az elkövető. Ezek az emlékképek, az állandó önhibáztatás, önutálat, szégyen és szorongás határozta meg a gyerekkoromat.
Persze ez az érzés befelé mardosott. Hiszen magamat hibáztattam, sokáig nem beszéltem a történtekről és amikor beszéltem róla, akkor sem történt semmi. Elmondtam, de valójában nem lehetett erről beszélni.
Továbbra is egyedül maradtam az érzéseimmel.

Tanultam, jól és sokat. Diplomáztam. Dolgoztam szorgalmasan és kitartóan. Simán lehettem volna büszke magamra. Mégsem éreztem magam jól, nem voltam boldog. Érzelmileg kiegyensúlyozatlan voltam. A kapcsolataimban alárendelődtem, ahogy azt egy rendes áldozat teszi. Mindig mindenért magamat hibáztattam.

Évtizedekbe telt, mire rájöttem, ezért van az is, hogy amikor meg kell magam védenem, pillanatok alatt képes vagyok összeomlani. Pedig felnőtt életemben „csak” szavakkal bántottak. Azonban az is elég volt ahhoz, hogy rendre elsírjam magam, és kimeneküljek a helyzetből.

Volt azonban valaki, akiről biztosan tudtam, hogy szeret és tisztel. Ő volt az apukám, az én biztonsági hálóm. 34 éves voltam, amikor meghalt. Még ma is hiányzik. A halála mégis pozitív fordulatot hozott az életemben, hiszen ekkor indultam el az önismereti utamon.

Szép lassan értettem meg magam és ismertem meg az értékeimet. Elkezdtem elhinni, hogy jó vagyok. Megerősödtem. Bukdácsoltam még kicsit, nem volt sima az út. Még vissza-vissza csúsztam korábbi áldozat szerepembe, de azt már soha többé nem hittem el, hogy értéktelen vagyok, mint ahogy azt sem hagytam többé, hogy az érzéseimet elvitassák.

Megtanultam megvédeni magam, képviselni az érzéseimet és gondolataimat. Megtanultam szeretni és tisztelni magam.

A gyerekkori szexuális abúzus komoly trauma, a legkomolyabbak egyike. Én évtizedekig hordoztam ennek következményeit.

Ma mégis harmonikus, boldog életet élek. Sőt, ma már segítőként támogatom a hozzám fordulókat. Azt szoktam mondani, hogy kölcsönadom a klienseimbe vetett hitemet nekik addig, amíg ők felépítik a támogatásommal a sajátjukat.

Hiszen épp ennek a gyerekkori traumának köszönhetően tudom, hogy mit éreznek azok a nők, férfiak és gyerekek, akik önmaguk marcangolva élik az életüket. Épp az általam végig járt útnak köszönhetően vagyok biztos abban, hogy az önelfogadáshoz vezető út létezik és bárki végig tudja járni.