Miért éri meg változni vagy változtatni egy kapcsolatban?

Szerintem kevés olyan ember van, aki soha nem érezte ezt, legalább ideig-óráig. Eleinte valószínűleg nem is tudatosul bennünk, hogy gond van ezzel a kapcsolattal, sokkal inkább magunkban keressük a hibát. Hiszen feszültek vagyunk, emiatt pedig nem úgy viselkedünk, kommunikálunk, szeretünk, ahogy magunktól várjuk. Nem úgy, hogy igazán tudjuk szeretni azt az önmagunkat, akik ebben a kapcsolatban vagyunk.

Aztán persze az is lehet, hogy a másikra mutogatunk, mert ő ilyen vagy olyan, ez vagy az idegesítő a viselkedésében. Ezen a ponton érdemes tudatosítani, hogy rajta bizony nem tudunk változtatni. Ő akkor fog változni, ha ő akar. Viszont, ha azt adjuk neki vissza, hogy vele baj van, arra válaszul valószínűleg védekezni fog. Sértve érzi magát, megtapasztalja, hogy ő nem elég jó, nem elfogadható. Lehet, hogy elszalad. Meg persze az is lehet, hogy visszatámad. Változni viszont csak saját elhatározásból fog. Ekkor érdemes elmondani, hogy mi az, ami minket zavar a viselkedésében (nem benne!), hanem a viselkedésében, mi az, amire nekünk szükségünk lenne és megadni neki a lehetőséget, hogy meghallja, foglalkozzon vele, változtasson. Érdemes elmondani egyszer, kétszer, háromszor, tisztán, őszintén, higgadtan, nyugodtan. Asszertív módon. Azonban, ha nem változtat, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy el tudjuk-e így fogadni. Ha a válasz nem, akkor fölösleges követelőzni, hisztizni, veszekedni. Akkor tovább kell állni. Ha nem ezt tesszük, akkor úgy is csak az áll elő, hogy úgy fogunk viselkedni, ahogy magunkat sem tudjuk szeretni. Benne lenni egy kapcsolatban, ahol sem magunkat, sem a másikat nem tudjuk szeretni, az időpocséklás.

A változásra azonban időt kell hagyni. Az nem megy egyik napról a másikra. Lehet, hogy nem is megy elsőre. Évek, évtizedek szokásait, gyerekkorból hozott mintákat nagyon nehéz megváltoztatni. Ráadásul nem is éri meg akármiért. Amiért megéri az a szeretet, ha azt érezzük szeretve vagyunk. Ha azt érezzük a másik tényleg figyel ránk, ha jó hozzá hazamenni. Azért, ha mindketten szeretjük azt az önmagunkat, akik abban a kapcsolatban vagyunk vagy akivé válni akarunk.

Időt adni és időt kérni, de közben dolgozni a változásért, tehát jár. Sőt.

Gondoljuk tehát át, mi az, amit mi érzünk a párunk bizonyos szokásai kapcsán. Mi az, amire nekünk szükségünk lenne? Hogyan tudjuk ezt megfogalmazni, kérésként?

Lássunk egy példát. A párunk szanaszét hagyja a szennyes ruhát. Ez számunkra bosszantó, hiszen a rendetlenség miatt feszültséget érzünk. Ahelyett tehát, hogy azt mondanánk neki, hogy „nem igaz milyen rendetlen vagy, anyád megtaníthatott volna, hogy a koszos zoknidat dobd a szennyesbe” érdemes azt mondani, hogy „engem annyira fezsültté tesz a rendetlenség, kérlek, hogy a koszos ruhát tedd a szennyestartóba”
Ennek a kérésnek érdemes párszor nekifutni. Nem garancia ez sem arra, hogy a párunk elkezd változtatni, de így legalább esély van rá.

Nézzük a helyzet fonákját! Mi történik, ha a párunk vár tőlünk változtatást, ő hányja a szemünkre rendszeresen, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk? Sértve érezzük magunkat. Naná.
Lássuk a példát. „Nem igaz, hogy egy krumplistésztát sem tudsz rendesen megfőzni. Haza kell mennem anyámhoz, ha egy rendeset akarok enni.” Már fut is a lemez: „Sosem leszek neki olyan jó, mint az anyja. Ha nem tetszik, amit főzök, főzzön magának.”
Ugyanakkor, ha a párunk azt mondja. „Annyira vágyom rá, hogy a régi ízeket érezzem, mert az engem megnyugtat. Tudod, én a krumplistésztát sokkal több paprikával szeretem. Megtennéd a kedvemért, hogy több paprikát teszel bele?” Hát, milyen kis ölelni való mackó, persze, hogy több paprikát teszek a krumplistésztába, ha ez neki ilyen sokat jelent.

Két egyszerű, viszonylag könnyen orvosolható példát hoztam, de remélem elég szemléleteset ahhoz, hogy lásd, hogyan érdemes megfogalmazni a kéréseidet, hogy legyen kedve változtatni a másiknak vagy épp Neked.

Ha megvan az elköteleződés a változtatásra, a többi már csak idő, türelem, támogatás és hit kérdése. Látni kell, hogy kivé válhatunk, kivé válhat a másik.