Kirakatkarácsony helyett szeretetteli, boldog együttlét

Gyerekkori álomkép ez, olyan filmbéli karácsonyi idill.

Ehhez képest a karácsonyi kirakatboldogságot feszültség, a minden elvárásnak, szokásnak, rituálénak való megfelelés, a tágabb családhoz való igazodás hatotta át.

A mindennapok hatványozottan jelentek meg ekkor. Egyszerűen csak azért, mert ezen a napon mégiscsak boldognak kellett volna lenni. Ez afféle teljesíthetetlen elvárásként lebegett felettünk.

Volt műfenyő, volt egyenként kötözött szaloncukor, habkarika (húúú és akkor még eszembe se jutott, hogy abban mennyi cukor van), volt rántott hal, Hugo-Hami társasjáték a fa alatt és köztünk ült a feszültség. Mindenki rémesen elfáradt már mire eljött a szenteste. Csak legyen végre vége. Legyünk túl rajta. Ez az érzés járta át minden porcikámat.  

Aztán jött a karácsony első és második napja. Frissen sült, meleg pogácsához Traubisoda-t ittunk, kártyáztunk hosszú órákon át. Itt már nem volt elvárás, nem volt kötelező boldogság, csak olyan igazi jófajta együttlét.

És most ugorjunk egy nagyot az időben.

Anyaként is megérintett a kirakatkarácsony kirakatboldogságának a szele. Volt pár év, amikor igazodni akartam minden valós és vélt elváráshoz. A karácsonykor hosszú órákon át álltam a konyhában és igyekeztem minden ilyenkor szokásosan előállítandó étket én is prezentálni. Hajnalban keltem, megállás nélkül főztem és mire beesteledett már alig vártam, hogy vége legyen a napnak.

Aztán egy szerencsés fordulatnak köszönhetően félretehettem mindezt. Saját szokásokat, saját szerethető és valóban kedves rituálékat alakítottunk ki a családunkkal.

A karácsonyi dekoráció advent kezdete előtt előkerül. Imádom ezeket az apró, kedves díszeket, gyertyákat, a karácsony illatát.

A gyerekekkel együtt sütök mézeskalácsot. Mindig ők mondják meg, mi legyen a karácsonyi menü és rendre olyan ételeket választanak, amiket a mindennapokban is nagyon szeretnek. Semmi faxni, semmi karácsonyi elvárás.

A karácsonyfát mindig együtt választjuk ki, és ők díszítik fel, miközben én ebédet főzök. Ja, igen ebédet. Egyrészt mert várják az ajándékozást, másrészt, mert vacsoraidőben inkább majszoljuk közösen a mézeskalácsot, a pogácsát és kártyázunk.

A karácsonyfa díszítést azóta végzik lelkesen a gyerekeim, amióta szaloncukorért cserébe díszítenek. Amikor kisebbek voltak öt díszenként járt egy szaloncukor és órákig is eltartott, mire feldíszítették a fát, ma már húsz díszenként vesznek egy szaloncukrot és 15 perc alatt végeznek a díszítéssel. Ez a mi kis saját hagyományunk.

Nem tudom feltűnt-e, hogy a gyerekkori idilli képet lecserélte valami más. A saját szokások, a ránk szabott hagyományok, a könnyed, laza, valódi harmónia, amiben minden olyan egyszerű.

És a karácsony első és második napjának pogácsa rágcsálós kártyázása becsúszott szentestére. Így képezve hidat a gyerekkorom és a felnőtt életem között. Elhozva a régmúltból mindent, ami mesés volt és ezzel megteremtve a közös készülődés, a karácsonyfa fényeiben való gyönyörködés és a szeretetteli kapcsolódás élményét, a nyugodt, meghitt karácsonyt.

Kívánom minden olvasómnak, hogy a karácsony ünnepét merjék magukra szabni, hogy ezzel teret adjanak a valódi együttlétnek, amiben mindenki ott van és ott is akar lenni. Egyszerűen csak azért, mert jó együtt.