Hogyan lesz az erős „A fiúk nem sírnak” kisfiúból érzelmes férj és érzékeny apa?

Aztán eljön a pillanat, amikor ez a fiú találkozik élete párjával, aki szeretné, ha a férfivá érett kisfiú kellő érzékenységgel reagálná le az ő rezdüléseit és megéléseit. Úgy, hogy sosem tanulta meg, milyen is kifejezni a saját érzéseit. Majd születik 1-2-3 gyerekük és apuka kevéssé tud ráhangolódni arra, hogy bensőséges viszonyt alakítson ki a csemetékkel, és a generációs probléma öröklődik tovább. Amikor a gyerek sírj, csak annyit mond: „Ne sírj, nincs értelme sírni!”

Na de, lépjünk kicsit vissza. Amikor arról gondolkodom, hogy miért is nem sírnak a fiúk, két gondolat jut eszembe. Az egyik az, hogy mennyire élhetőek meg a nehéz érzéseink, a másik, hogy hogyan vezet ez el az elkerülő kötődés kialakulásához. A kapcsolat persze nem vegytiszta, a kötődési stílusunkat azonban nagyban meghatározza, hogy kisgyerekként hogyan szerettek minket.

Lássuk először, mit is értek nehéz érzések alatt. A harag, a szomorúság, a fájdalom, az ijedtség, a magára hagyatottság, a szégyen, a kirekesztettség érzés, mind-mind nehéz érzések. A sírás pedig a stressz kieresztésének egyik legtermészetesebb módja, mint ahogy a nevetés is.
Könnyű belátni, hogy egy kisgyerek, egy kisfiú megélve ezeket a nehéz érzéseket, bizony könnyen elsírja magát. Felnőttként is elsírjuk magunkat, amikor szomorúak vagyunk, a gyerekek érzelem szabályozó képessége pedig bőven elmarad a felnőttekétől, hiszen az érzelmeink szabályozása a logikus gondolkodásért felelős agyi terület – a prefrontális kéreg – fejlődésével válik könnyebbé. Márpedig ennek az agyi területnek a fejlődése egészen 25 éves korunkig tart.  
Szóval, a gyerekek megélve ezeket a nehéz érzéseket, könnyen elsírják magukat. Ilyenkor a szülő, a felnőtt dolga az lenne, hogy mellette legyen, amíg ennek az érzésnek a nyomasztó hatása csökken. Amikor a felnőtt nyugodtan ott tud maradni a gyerek mellett egy ilyen szituációban, az biztonságot ad a gyereknek és azt tanulja meg, hogy ezek az érzések természetesek, idővel enyhülnek és meg tudja tapasztalni, hogyan is tudja a számára érzelmileg megterhelő helyzetet könnyebben kezelni, hogy újra nyugodt, kiegyensúlyozott önmagává válhasson.
Azonban az a felnőtt, aki maga sem tanulja meg megfelelően kezelni, feldolgozni ezeket a nehéz érzéseket, nem fogja tudni a gyereknek sem ezt megtanítani és szeretné, hogy ez a feszítő érzés – amit neki már a gyerek sírása okoz – megszűnjön. Ekkor mondja azt a gyereknek, hogy „Ne sírj már”.

Szóval adott a kisfiú, aki nem sír és nem tanulja meg kezelni a nehéz érzéseket. Akkor viszont hova teszi őket? Elnyomja. Nem beszél róluk. Ezekkel együtt nem beszél a többi érzéséről sem. Így nő fel.

Ezzel meg is érkezünk a felnőtt férfihoz, aki erős és bátor, csak épp nem tud beszélni a saját érzéseiről sem és a párja, gyereke, barátai. kollegái érzéseivel nem tud igazán mit kezdeni.

Igen ám, de felnőtt életében, párkapcsolatában, a gyerekekkel való viszonyában szüksége van arra, hogy érzelmileg igazán jól tudjon kapcsolódni, hogy ki tudja fejezni szeretetét, fajdalmát, haragját, félelmeit, örömét, meghatódottságát és fogadni tudja azt is, amikor a párja, gyereke érzi ugyanezt.

Ez szép és jó, de az időben nem tudunk visszarepülni és azt mondani a szüleinknek, hogy „csak ülj mellém, amíg én sírok, ölelj át, hallgass meg és akkor hamarabb meg fogok nyugodni”. Akkor mit tehetünk?

Elsőként tudatosíthatjuk, hogy bizony az van, hogy nekünk és a környezetünknek is arra van szüksége, hogy változtatni tudjunk azon, ahogy a saját érzéseinket kezelni tudjuk és ezáltal változtatni azon, ahogy a családunk érzéseire reagálni tudunk.

Aztán mérlegelhetjük, hogy hogyan is kezdünk neki a változtatásnak. Mi az a legjobb mód, ahogyan ki tudjuk fejezni a saját érzéseinket. Jól esik egy igazán mély beszélgetés? Jót tesz, ha leírjuk, amit érzünk? Vagy inkább séta közben vagy valamilyen kétkezi munka közben tudjuk azt megélni, hogy nyitottá tudunk válni a saját érzéseinkre?

A fene se tudja, elsőre. Egyáltalán milyen kérdéseket kellene magamnak feltennem? Mi van, ha a párom kérdez, de rögtön összeveszünk, amint elkezdünk beszélgetni.

Kezdjek el erről olvasni? De mit? Önsegítő könyvek százai jelennek meg. Melyikkel kezdjem?

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához önreflexióra van szükség, vagyis arra, hogy meg tudjak érkezni a saját válaszaimhoz, a saját érzéseimhez. Itt harap már megint farkába a kígyó.  

Épp ezért szükség van valakire, aki képes úgy kérdezni, hogy elhiszem neki, hogy nincs elvárt válasz, nincs jó vagy rossz válasz, csak az én válaszom az érdekes és képes rám úgy figyelni, hogy minden rezdülésemre figyel. Nemcsak arra, amit mondok, hanem a gesztusaimra, a mimikámra, a hangsúlyra, a szavaimra és mindenre, ami a szavaim mögött van. Valakire, aki képes értve hallgatni.

Ezáltal kezdhetek el jóban lenni a saját érzéseimmel és egyben megtanulni azt, hogyan is tudok úgy figyelni és támaszt adni másoknak, ahogy nekik arra igazán szükségük van. Ezáltal jutok el oda, hogy ahelyett, hogy azt mondanám a gyereknek, a páromnak, önmagamnak: „Ne sírj már!” azt mondom, hogy „Én akkor is szeretlek, ha sírsz.”