Halogatunk? Alkudozunk? És akkor mégis mikor lesz olyan az életünk, amilyennek szeretnénk?
Nemrég láttam egy TED videót, ami a huszonévesekről szólt és arról, hogy ki kell használni a 20-as éveinket, mert ugyan a 20-as években sokszor érezhetjük azt, hogy még ráérünk, lehet, hogy ez nem az a munka, amit igazán szeretnénk, lehet, hogy ez nem az a kapcsolat, amiben tényleg boldogok vagyunk, de ez még úgysem számít. Aztán eljön a pont, hogy még mindig nem olyan semmi, mint amilyennek szeretnénk, de hirtelen már úgy érezzük, nincs időnk. Elkéstünk. Tehát mégsem érünk rá a 20-as éveinkben sem, és később sem.
Kinek ne lenne olyan helyzet az életében, ami nem olyan, mint szeretné?
A párkapcsolatában valójában nem boldog, de nem változtat. Se nem tesz azért, hogy jobb legyen, se nem lép ki belőle. Aminek persze számos oka lehet, például az, hogy nem látja a lehetőségeit, hogy hogyan is léphetne tovább. Vagy akár az is ilyen ok lehet, hogy magában keresi a hibát, nap, mint nap marcangolja magát, hogyan lehetne ő jobb ebben a párkapcsolatban.
A munkáját vagy a munkahelyét nem szereti, de mégsem keres másikat. Mindig van még valami, amire vár. Alkut köt magával, hogy még megvárja a következő fizetésemelést, az aktuális feladatát még végig viszi, nem hagyja épp akkor cserben a csapatot, amikor egyébként is sok a beteg, jön a nyár, jó lenne elmenni szabadságra, jön a karácsony, az még teljen el nyugodtan, jön a következő teljesítményértékelés, hátha ott még tud beszélni a főnökével…Sorolhatnám napestig.
Nyilván számtalan fontos vagy kevésbé fontos kapcsolatunkban megélhetjük azt, hogy nem az igazi, de csak rágódunk azon, hogy nem az igazi, valós lépéseket nem teszünk a változás érdekében.
Nézzünk most végig néhány kérdést, amit érdemes ilyenkor tisztázni magunkban:
- Valóban elégedetlen vagyok a jelenlegi helyzetemmel? Akarok valójában változtatni?
- Tudom, hogy mit akarok? Tisztában vagyok az érzéseimmel, vágyaimmal, céljaimmal?
- Elég vonzó számomra, ahova el szeretnék jutni? Megéri változtatni?
- Szükség van másra is a változtatáshoz? Egy párkapcsolatban természetesen igen a válasz, ott egymástól függetlenül tudunk ugyan változni, de az hatással lesz a párkapcsolatra.
- Meg tudom fogalmazni úgy az érzéseimet, vágyaimat, hogy a további érintettek – a párom, a főnököm, a kollegám, az anyám – valóban meg is értsék azokat?
- Miben van szükséges segítségre, támogatásra? Kitől kérek segítséget?
- Mit teszek én a változásért?
Persze nem elég a fenti kérdésekre igennel vagy nemmel válaszolni. Attól még nem fogok előrébb jutni. Viszont, ha szép sorban részletesen megvizsgálom őket egészen biztosan közelebb jutok a saját megoldásomhoz.
Mi az oka annak, hogy változtatni szeretnék? Mi az oka az elégedettlenségemnek? Mi az, amit megtartanék a jelenlegi körülmények közül? Ezen kérdések nyomán már az is elkezd körvonalazódni, hogy mit is akarok igazán. Mi az, ami elégedettséggel töltene el, amiben boldog lennék. Ha pedig a kitűzött cél elég vonzó, akkor azért nyilván tenni is fogok.
Sosem az a kérdés, hogy tudok-e változtatni és változni, hanem az, hogy akarok-e. Alapvetés, hogy változni csak saját elhatározásból tudunk. Azért nem fogunk változni, mert más azt mondja, hogy ilyenebbnek vagy olyanabbnak kellene lennünk, csak, ha mi magunk úgy gondoljuk és el is köteleződünk a változtatás mellett. Figyelem, ez igaz visszafelé is! Hiába mondjuk mi másnak, hogy miben kellene változnia, amíg ő nem érzi át, hogy erre valóban szükség van, addig nem is fog változtatni.
Ha megfogalmaztad a célod és elkötelezett vagy mellette, akkor a lehetséges megoldási módokat is fel tudod térképezni és azt is fogod tudni, hogy kitől és miben van szükséged segítségre, egyáltalán szükség van e bárki másra, hogy elérd a célod. Egész pontosan meg tudod ekkor már azt is fogalmazni, hogy miben van szükséged segítségre vagy épp mit vársz a másiktól. Sőt azt hatékonyan tudod képviselni is. Mit jelent hatékonyan képviselni? Azt, hogy ha megkapom, amit kérek, akkor azt tisztelettel el is fogadom, ha pedig nem kapom meg vagy nem azt kapom, akkor is le tudom/merem/akarom vonni a következtetéseket és tudom, hogy a döntés az én kezemben van.
Persze ezután jön csak a munka oroszlánrésze. Meg kell határoznom a saját tennivalóimat és azokat végre is kell hajtanom. Kisebb-nagyobb lépések sorozata rajzolódik ki ilyenkor, lehet, hogy nem is egyenes az út, de az biztos, hogy ezen az úton végig akarunk menni. Egészen egyszerűen azért, mert másra, jobbra, boldogabbra vágyunk és tudjuk, hogy az életünkért mi vagyunk a felelősek, a 20-as éveinktől, egészen a végéig.
A halogatással és az alkudozással viszont egészen biztosan nem jutunk előrébb. Lehet persze úgy dönteni, hogy nem változtatunk, nem teszünk semmit, az is olyan döntés, amiért nekünk kell vállalni a felelősséget, elsősorban saját magunkkal szemben.