Felelősségvállalás – a döntés szabadsága

Azóta érzem magam igazán felelősnek, amióta biztosan tudom, én tehetek róla, hogy milyen az életem és hogyan élek, amióta tudom, az én döntéseim határozzák meg a saját döntéseimet. Nem az anyám, nem az apám, nem a férjem, nem a szomszéd…és még sorolhatnám.

A felelősségvállalás szerintem az tehát, amikor tudom, hogy én tehetek arról, milyen az életem. Az általam meghozott döntések, az én hozzáállásom, a tetteim azok, amelyek miatt ma úgy élek, ahogy. Ezt könnyű is elfogadni, ha elégedett vagyok az életemmel. Azonban, ha az életem egyik vagy másik területe nem úgy működik, ahogy én azt szeretném, akkor már sokkal nehezebb belátni, hogy én vagyok érte a felelős.

Amikor boldog párkapcsolatban élek, a családom kerek-egész, a munkámat élvezem és még pénzügyileg is elégedett lehetek az életemmel, akkor nem valószínű, hogy hibást vagy felelőst kellene keresnem.
Azonban mi van akkor, ha a párkapcsolatomban nem vagyok boldog? Azért nem vagyok boldog, mert a férjem nem beszélget velem, mert alig van otthon, mert iszik….Hibáztatom a férjem, napról napra, akár évtizedeken át, de nem teszek azért, hogy változzon a házasságunk, hogy a saját viszonyulásom változzon a házasságban, és benne is maradok ebben a kapcsolatban.
A munkámat nem szeretem, nem is keresek vele jól, de mégis tekerem napról napra ugyanazt a mókuskereket. Hiszen hülye a főnököm, a kollegáim mind alkalmatlanok, a szüleim nem támogatták, hogy tanuljak….Sorolhatnám napestig. Miközben, ha kicsit szétnéznék, látnám, hogy már nem a szüleim támogatásán múlik, hogy tanulok-e, hogy ha képezném magam számtalan lehetőségem lenne más munkát találni, hogy a kollegáim egyébként jól érzik magukat és szívesen dolgoznak együtt.
Aztán persze lehet, hogy a gyerek bosszant állandóan, meg a szomszéd túl hangosan végzi a kerti munkát, meg a kutya mindig okoz valami kárt.

Mindeközben jó észrevenni tehát, hogy a saját életemért én magam felelek. Rajtam múlt, hogy tanultam e gyerekkoromban vagy sem, rajtam múlik, hogy most tanulok e, rajtam múlt, hogy épp azt a pasit választottam, amelyiket, a gyerekeimnek pedig én mutatok példát.

Persze szándékosan sarkítok és kicsit talán próbállak is konfrontálni saját magaddal, hogy lásd neked kell meghozni azokat a döntéseket, melyek egy teljes, boldog élethez vezetnek. A legelső dolog, ami biztosan hatalmadban áll, hogy a saját gondolataidat felülvizsgálod. Ahelyett, hogy mást hibáztatnál vagy magadat bántanád, arra fókuszálsz, ami jó és ami működik. Arra, hogy a gyereked egészséges, hogy van fedél a fejed fölött, hogy van munkád, hogy van kivel megosztanod a mindennapok történéseit és hogy a kutya mennyire örül, amikor hazaérsz.

Merthogy annak a saját gondolataimról és érzéseimről való döntés szabadsága mindig az enyém. Oly sokat idézték már Viktor Frankl vagy Edith Eva Eger írásait, akik a koncentrációs táborok borzalmát élték túl. Most hagy tegyem meg ezt én is. Viktor Frankl írja Az élet értelméről című könyvben az alábbiakat: „…az ember a koncentrációs táborban semmiképp sem áll olyan külső kényszer alatt, hogy belső fejlődése csak abba az irányba haladhatna, amelynek során „tipikus táborlakóvá” válik annak (látszólagos) skizoid vonásaival. Sokkal inkább megőrzi a szabadságát, azt az emberi szabadságot, hogy sorsához és környezetéhez így vagy úgy viszonyuljon – és választási lehetőség mindig volt.”

Rendkívül szélsőséges helyzet, de épp ezért nagyon jó tükör is, hogy szembenézzünk azzal, amikor másokat, külső körülményeket hibáztatunk a saját életünk alakulásáért, akkor bizony nem vállalunk felelősséget önmagunkért.

Most pedig szeretném megosztani veled az egyik kedvenc ábrámat, ami számomra sok-sok évvel ezelőtt jelentett nagy a-ha élményt. Hiszen volt idő, amikor én sem vállaltam teljeskörűen felelősséget a saját életemért. Aztán elkezdtem megélni a saját, valós érzéseimet, meghozni kemény döntéseket, beleállni és változtatni, változtatni azon, amit nem tudtam nyugodt szívvel elfogadni. Elsőként azt hiszem az önmagamhoz való viszonyulásomon.

Az alapvető kérdés, amit feltehetsz magadnak, amikor felelősséget akarsz vállalni az életedért, így kezdődik: „Mit tehetnék én azért, hogy…?” A befejezésről pedig te döntesz.