Egyedi, ahogy a világot látjuk. Legyünk ezért nagyon hálásak!

Ami őt mozgatta, az nyilvánvalóan a biztonságérzet hiánya. Nem volt biztonságérzete akkor, amikor kiengedte a kezéből az irányítást. Tudom róla, hogy teljes mellszélességgel sosem állt mellette senki, akinek csak úgy nekidőlhetett volna. Hogyan is várhatnánk tőle, hogy a munkában ki merje engedni a kezei közül a gyeplőt és hagyja maga körül kicsit bukdácsolni az adott témában még kevesebbet tudó kollegákat, hogy aztán felnőhessenek a tudásához. Neki mindig helyt kellett állnia és viselni a következményeit bárki hibájának, sőt elviselni azt is, hogy őt teszik felelőssé azért, amit más követett el.

A vele való közös munka során láttam és elismertem a tudását és azt is láttam, hogy ehhez a tudáshoz nem tud egykönnyen hozzáférést biztosítani, hiszen még a rengeteg információ morzsa tételes átadása sem biztosítana teljes körű rálátást azokra a logikai kapcsolatokra, következtetésekre, intuitív és tapasztalati tudáselemekre, amikkel ő bírt.

Ott álltam azzal, hogy átérzem, megértem a helyzetét, tisztelem a tudását és szeretem őt. Viszont úgy éreztem szorult helyzetben vagyok, hiszen hiába szeretnék neki segíteni, átvenni tőle munkát és felelősséget, valójában nem tudok, mert nem tudok az ő fejével gondolkodni. Ha megcsináltam bármit, akkor nem jutottunk el annak megértéséig, hogy mi az oka annak, hogy én így gondoltam, hiszen abban a pillanatban, hogy nem pont azt és nem pont úgy, ahogy ő, már nem is lehetett jó. Itt pedig visszaérek ahhoz a ponthoz, hogy a sok kicsi morzsa birtokában sem állhatna össze pont ugyanaz, hiszen más a morzsákat integráló és szintetizáló szemlélet, tapasztalat és működés. Mert én attól vagyok én, hogy úgy működöm, ahogy. Javítgatom, csiszolgatom ezt a működést, bízva abban, hogy minden nappal jobb és több leszek.

Ezen a ponton pedig felsejlik előttem egy kép, az őszinte elfogadás képe. Amikor két ember között már akkora a bizalom, hogy szó nélkül elfogadják egymás munkájának eredményét. Nem azért, mert nem tudnának ezt-azt átírni a megírt dokumentumban, hanem azért, mert ezzel is elismerik a másik munkáját. Büszke vagyok arra, hogy ezt a bizalmat már többször kiérdemeltem. Arra pedig még inkább, hogy meg tudtam adni én is másoknak. Tudtam azt is, hogy az én célom ebben a helyzetben is ez. Ne csak bennem legyen meg ez a bizalom, hanem én is kiérdemeljem.

A coaching ennek kiteljesedése az életemben: tudni, hogy a kliensem ismeri a saját életét a leginkább és hozzásegíteni őt ahhoz, hogy felszínre hozza az önmagában rejlő tudást, tapasztalatot. Ezzel támogatni őt abban, hogy a saját felismerései által fejlődhessen. Megadni neki azt a bizalmat, amit olyan kevés helyzetben kap meg.

A fentebb leírt szorult helyzetemből való kiszabadulásra pedig nem nagyon láttam a megoldást. Hiszen tudtam, hogy nekem a kedves ismerősömmel való jó kapcsolatom többet ér, mint bármilyen munkahelyi konfliktus. Ugyanakkor nélküle esélytelen voltam, hogy a lába nyomába érhessek. Miközben tudtam, hogy a képességeim és a hozzáállásom erre méltóvá tesznek. Azt is láttam, hogy ebben a helyzetben nem elég egyszerűen csak fejet hajtani és menni az ő gondolatai után, hiszen az nem biztosítja azt, hogy valóban hatékony segítsége legyek. Így hát ősrégi technikához folyamodtam, a nyitott és őszinte kommunikációhoz. Arra kértem őt, hogy beszéljünk erről a helyzetről úgy, hogy olyan megoldást keresünk, ami mindkettőnk számára komfortos és valóban a hatékony együttműködés irányába visz.

Egy nagyon fontos következtetést is levontam ekkor újra. Nincs az a munkahelyi szituáció, ami megér számomra olyan konfliktust, ami hatással van az életem többi területére. Egyszerűen azért, mert a családdal megélt bensőséges pillanatok, a nyugodt alvás és a kiegyensúlyozott mindennapok fontosabbak. Sőt, még a kollegákkal való kapcsolatok is fontosabbak. A régi ismeretség, barátság pedig még inkább. A saját lelki nyugalmamról nem is beszélve.