Az apai visszajelzés fontossága

Kedves apukák, Ti, akik egykor kisfiúk voltatok és kaptatok ilyen-olyan visszajelzést az édesapátoktól, a nagypapátoktól, a környezetetekben élő férfiaktól, még valószínűleg ma is hordozzátok ezek hatását, akár tudattalanul. Ha azon szerencsések közé tartoztok, akinek a férfi felmenői ösztönösen alkalmazták a megoldásfókuszú coaching vagy épp a pozitív pedagógia szemléletét, az erőforrásaitokra helyezték a hangsúlyt és azokra építkezve sarkalltak titeket egyre jobb és jobb eredményekre, ezzel mintegy szárnyakat adva a felnövekedésetekhez és felnőtt életetek megéléséhez, akkor kérlek titeket, tanítsátok erre fiaitokat, munkatársaitokat, minden férfit és nőt a környezetetekben.

Megeshet azonban, hogy a körülöttetek élő felnőtt férfiaktól inkább szidalmazást, lekicsinylést, negatív visszajelzést kaptatok. Ezt persze véletlenül sem azért tették, mert gonoszak vagy rosszat akartak nektek, egyszerűen csak azért, mert csak erre volt mintájuk, csak ezt látták, ők is ezt kapták gyerekként. A 20. század tele volt borzalmakkal, ez nagy terhet rótt férfiakra és nőkre egyaránt. Épp ezért nem az a cél, hogy pálcát törjünk azok felett, akik akkor esetleg nem a gyerek lelki, mentális egészségének fejlődését támogató nevelési módszereket választottak. A célunk egyszerűen az őszinte szembenézés, hogy nem biztos, hogy az volt a legjobb nevelési módszer, amiben felnőttek a mai apukák.

A gyerekeknek, ugyanúgy, mint mindenkinek, elfogadásra, támogatásra, bátorításra, szeretetre van szükségük, hogy megtalálják saját erősségeiket és azokra támaszkodva boldog, teljes életet éljenek.

Bizony, gyakran látom, hogy – általában középkorú – férfi klienseim még ma is hordozzák annak terhét, hogy gyerekként úgy érezték, nem voltak elég jók az édesapjuknak. Ez pedig hat arra, ahogy felnőttként gondolnak magukra, hat arra, ahogy a felnőtt életükben funkcionálnak. Van, aki a gyereknevelésben adja tovább örökségét, és bizony ő maga is bántja gyerekeit, van, aki a párkapcsolatában, családfenntartóként éli meg azt, hogy ő nem elég jó és van, aki a munkahelyén tart még ma is a férfi vezetők, kollegák visszajelzéseitől.

A helyzet az, hogy az már egy nagy eredmény, ha mindez tudatosul, hiszen akkor már lehet vele mit kezdeni. Akkor már lehet róla beszélni, el lehet kezdeni feltárni, hogy mi is történt a gyerekkorban, meg lehet látni, hogy mi és hogyan hatott rám és a felmenőimre, hogy olyanok voltak, amilyenek. A kapcsolódó nehéz érzelmek és stressz feloldódhatnak. Ekkor már rá lehet nézni arra, hogy ha nem is kaptam meg gyerekkoromban a szükséges önbizalomlöketet, hogyan tárhatom fel és láthatom meg azokat az erősségeimet, melyekre építkezve akkor is stabil marad az önmagamba vetett hitem, amikor épp férfiaktól kapok negatív visszajelzést vagy épp nem úgy sikerül valami, ahogy elterveztem.

Ha most magatokra ismertetek, megláttátok azt a kisfiút, aki egykoron úgy érezte, nem tud elég jó lenni az apukájának vagy épp megláttátok magatokban azt az apát, aki nagyon szeretné, hogy igazi férfi váljon a fiából és azt gondolja, hogy ezt úgy érheti el, ha folyamatosan szembesíti a fiát a hibáival és azzal, hogy mi mindent kellene másképp csinálnia, akkor kérlek álljatok meg egy percre. Gondoljátok át, hogyan is tud az építkezni, akit szidalmazás és bántás rombol.
Építkezni az tud, akiben bíznak és hisznek. Érdemes meglátni azokat az erősségeket, jó tulajdonságokat, melyeket kiemelve, továbbiak szökhetnek szárba.

Egészen másképp érkezik meg az egy gyerekhez, ha azt mondod neki, hogy „márpedig, amíg ilyen rosszak a jegyeid, nem mehetsz sehova”, mint az, hogy „őszintén aggódom, hogy hogyan hat a jövődre az, ahogy most a tanuláshoz állsz, ráadásul pontosan tudom, hogy a képességeid alapján sokkal többre vagy képes”.

Tudjátok, nagyon gyakran tapasztalom, amikor gyerekekkel dolgozom, hogy először alig tudnak magukról jó tulajdonságot mondani. Aztán, amikor megkérdezem, hogy mit mondana édesapád, akkor végképp fogalmuk sincs róla. Miközben nyilván tudnátok bőven jót mondani gyerekeitekről, fiaitokról, csak sokkal inkább helyet kap a kettőtök közötti párbeszédben az, amit szerintetek a gyerek nem jól csinál vagy épp nincs is köztetek igazi párbeszéd. Aminek oka egyrészt a már emlegetett szülői aggodalom és az, hogy nektek magatoknak is nehéz kapcsolódni az érzéseitekhez, nehéz azokról beszélni. Szóval itt az ideje változtatni és tanulni, hogyan is tudtok igazán kapcsolódni az érzéseitekhez és elmondani fiaitoknak, hogy mi mindenben jók, hogy büszkék vagytok rájuk, hogy tudjátok, mindenre képesek és ti ott vagytok mellettük és támogatjátok őket.  

Fiaitoknak szüksége van a megerősítésetekre, a pozitív visszajelzéseitekre és arra, hogy kaput nyissatok nekik a világra, hogy megmutassátok nekik az életben rejlő lehetőségeket. A fiaitoknak szüksége van rátok.

Mindeközben persze ne feledkezzetek meg a lányaitokról sem, hiszen annál nagyobb ajándékot nem is adhatnátok a lányotoknak, minthogy királylányként tekintetek rájuk és őszintén tisztelitek és szeretitek őket.