Ahogy egy kisiskolás csodacuki lány önmagához való viszonya átalakul

Általában két hetente találkoztunk, összesen 12 alkalom után zártuk a folyamatot. Bizony onnan indultunk, hogy sokszor még „hisztivel” reagált azokra a helyzetekre, amikor valami neki nem volt jó vagy valami rosszul esett neki. Ahogy az lenni szokott, először ő is arra koncentrált, ami szerinte benne hibás és szerette volna ezt a hibát javítani.

A gyerekekkel való munka során mindig az erőforrásaikra koncentrálunk és azokra építkezünk, meglátom, amiben jók és azt erősítjük, illetve megkeressük azt a pozitív célt, viselkedést, amit el szeretne érni a lurkó és megnézzük, hogy mi is az, amire már építkezni tud, mi is az, ami miatt elköteleződik, hogy mik a változással járó előnyök.
Merthogy arra, hogy ezt vagy azt ne csináld nehéz reagálni. Egyrészt az emberi agy a ne szócskát igazából nem hallja, másrészt, attól, hogy tudom, hogy mit ne csináljak, még nem tudom, hogy mit igen.

A közös munkánkban fontos pont volt, amikor – egy konkrét, aktuálisan megélt iskolai konfliktus kapcsán – el tudtuk különíteni azt, hogy amikor olyasmit tesz, ami másoknak nem tetszik, akkor csak a viselkedése nem tetszik, de attól ő mindig, minden pillanatban szerethető. Összegyűjtöttük az erősségeit és megtanulta, hogy magára és az erősségeire mindig számíthat. Ma is mosolyt csal az arcomra, amikor felidézem, ahogy önmagát megölelve hangosan, mosolyogva mondja, hogy „én mindig szerethető vagyok”

A beszélgetéseink során sok-sok helyzetre néztünk rá, kirajzolódott, hogy mindig akkor alakul ki konfliktusa, amikor úgy érkezik meg hozzá a másik viselkedése vagy visszajelzése, hogy ő valamiben nem elég jó és emiatt szégyenérzetet érez. Azért, hogy segítsem ennek hatékonyabb oldását, a folyamat során két alkalommal vetettünk be kineziológiai stresszoldást.

Közben pedig sorra átvettük a számára nehézséget okozó szituációkat, ezekhez kapcsolódóan gyakoroltuk az erőszakmentes kommunikációt, amiben a fókuszt a saját érzéseinkre és szükségleteinkre helyezzük és nagyon sokat játszottunk.

Pontosan tudta, hogy melyik játékot hol tartom a coaching szobában, általában már az elején elmondta, hogy mivel szeretne játszani, nekem pedig az volt a dolgom, hogy azt az eszközt beépítve támogassam őt a saját útján való előre haladásban.

Hogy mik is az öt hónapig tartó közös munkánk eredményei:

• már jól van azzal, ha negatív visszajelzést kap, tudja nyugodtan kezelni
• örömmel fog bele olyan tevékenységekbe is, amit korábban került, mert nem volt benne sikerélménye és emiatt rossznak érezte magát, csak, hogy a két legfontosabbat említsem, ilyen a sport vagy a matektanulás
• kifejezi a saját érzéseit és meg tudja fogalmazni, hogy mire lenne szüksége az adott helyzetben
• szereti önmagát a feje búbjától a kislába ujjáig

A kedvenc beszélgetésem vele:

Kérlek, válassz egy képet, ami arról szól milyen jó dolgok történtek veled, mióta nem találkoztunk.

Kiválaszt egy világító lámpaégőt ábrázoló képet.

Hogyan szól ez az elmúlt hetekről?

Másokkal is meg tudom osztani a fényt, hogy boldogabbak legyenek.

És honnan jön a fény?

Belőlem.

És valóban, minden mondatából sugárzik, hogy legszívesebben az egész világot boldoggá tenné és magához ölelné.

A sikeréhez nagyban hozzájárult az anyukája támogatása és az, ahogy mi hárman, gyerek, szülő és coach összedolgoztunk. Az, hogy kölcsönösen bíztunk egymásban és tudtuk egy célért dolgozunk. Egy boldog, önmagával jól lévő kislányért.

Hajrá, kicsi lány!